Ki ne ismerné Eminemet, fehér rappert. Ki ne hallott volna arról a névről, hogy Slim Shady. És ki ne akarna mégtöbbet megtudni róla, azok közül, akik szeretik. Na akkor csapjunk bele.

Valódi Neve:   Marshall Bruce Mathers III
Születési Dátum: October 17, 1972
Szülőváros: Detroit, Michigan
Iskola: Lincoln Highschool 1986-89
Zenei Hatások: LL Cool J, Ice-T, NWA, Run DMC
 

 Élete:

Marshall Bruce Mathers III 1972-ben született Kansas City-ben. Apját soha nem látta (még képen se!), egyedül élő édesanyja nevelte fel. Mivel a mamának nem igen volt munkája, elég sokat voltak kénytelenek költözködni. 12 éves koráig Eminem Kansas és Detroit között ingázott, a legtöbb idő, amíg egy helyen lakott, hat hónap volt. Ez a zaklatott életmód nem igazán tett jót az iskolai karrierjének sem, hiszen minduntalan új osztályba került.
Ebben a helyzetben a legfőbb támasza a hip hop volt. Kilenc (!) évesen kattant rá teljesen, amikor meghallotta Ice-T: Reckless című lemezét. Azóta ez a műfaj az élete, nem is igen hallgat mást. Manapság kedvenc előadói között Tupacot, a Beastie Boys-t és Redmant találjuk. Az iskolában is hódolt a hip hop iránti szenvedélyének, a menzán nagy csatákat (battle) vívott, mármint szóban. 14 évesen írta meg első számát, és 17 volt, amikor komolyan elkezdett foglalkozni a dologgal. Kimaradt az iskolából, minimálbérért dolgozott, és mélyen belemerült a detroiti rap-életbe.

1997-ben adta ki az első albumát, Infinite címmel. Erről mi egyáltalán nem hallottunk, és nem véletlenül. Elég kedvezőtlenül fogadták, sokak szerint túlságosan hasonlított a stílusa Nas és Jay-Z rímeléséhez. Eminem maga sem lelkesedik már az anyagért. Mint mondja, csak egy fázis volt a fejlődésének folyamatában, abban, hogy megtalálja a saját stílusát.
Lehet, hogy most így látja, de azért akkoriban érthetően megviselte a kritika. Azért néhányan így is felfigyeltek rá, és mindenfelé meghívták: rádiós műsorokba, rap-vetélkedőkre, stb. Ezeken elég jó díjakat összeszedett, a Rap Olympics nevű rendezvényen freestyle kategóriában második lett. (Freestyle-nak azt hívják, amikor az ember zenei kíséret nélkül rögtönöz valami ritmikus szöveget.)

1998 ismét fontos állomás a karrierjében. Ebben az évben vette fel a Slim Shady EP-t, ami igazi underground sztárrá tette. Itt már megtalálta saját stílusát, és megalkotta a később legendássá lett figurát, Slim Shadyt. Azonkívül a detroiti rapszcénából mindenkit elküldött melegebb éghajlatra, aki valaha valami rosszat is mondott róla. Egyes sztorik szerint Dr. Dre ezt a lemezét hallgatta meg, és rögtön utána megkereste őt. A legtöbb életrajz a másik verziót ismétli: eszerint Dre egy rádióműsorban hallotta őt freestyle-ozni, és azon nyomban felhívta munkatársait: keressék meg neki ezt a fiút. De miért olyan fontos ez a Dr. Dre? Mert ő a legjobb és legnevesebb rap-producer jelenleg. Az NWA (Niggers With Attitude) tagjaként Ice Cube és Eazy-E mellett részt vett a kemény, fekete hip hop alapjainak lerakásában, és azóta is a csúcson van. Akit ő a szárnyai alá vesz, az már nem nagyon ronthatja el. Eminem is bekerült Dre kiadója, az Aftermath művészei közé.
Akármikor hallotta is a hip hop-mágus a Slim Shady EP-t, biztosan tetszett neki, mert megcsinálta nagylemez-változatát (címe ugyanaz, csak a vége LP). Ezen több számot a kislemezről vett át, ám hozzá is rakott, többek között a Guilty Conscience-t és a My Name Is...-t.
Ez utóbbiból, megtámogatva az emlékezetes videóklippel, hatalmas sláger lett. Hirtelen mindenki megismerte Slim Shadyt, a figurát, aki csak Eminem képzeletében létezett. Amerikában háromszoros platinalemez lett az albumból, ami azért nem semmi. Az ilyen hirtelen jött sikernél fontos, hogy az ember meg tudja lovagolni, és ne legyen egyslágeres sztárocska - ez Eminemnek sikerült, hiszen legalább négy kislemeze tarolt.

A 2000-es évben sikerült megismételnie a bravúrt. A The Marshall Mathers LP című harmadik lemeze még mindig a slágerlisták élvonalában van, sőt, most már a Mahasz-listán is elkezdett felfelé kúszni. Ezen a lemezen a korábbi kritikákra is reagál - a most futó Stan című számban egy olyan rajongóját képzeli el, aki komolyan vette a szövegeit. Ugyanígy a kitalált Slim Shady-figura és a valóság közti furcsa kapcsolatot vizsgálja a The Real Slim Shady is. Ugyanakkor persze megkapják a magukét azok is, akik a jó zaftos beszólásokat kedvelik. Emberünk zenei életrajzának eddigi legutolsó fejezete az, hogy az idén több Grammy-díjra is jelölték, úgyhogy egyet-kettőt biztosan fog kapni. Ez pedig a zenei világ teljes elismerését jelenti (kb. a zenei Oscar). Biztosan többen hiányoltátok a botrányokat az eddigi leírásból. Az az igazság, hogy ha valaki mindet össze akarná szedni, akkor ahhoz egy új honlapot kellene indítania. Eminem ugyanis beszólt szinte mindenkinek, aki csak létezik. Anyjának, rapper-társainak (Insane Clown Posse, Everlast és mások), és fiatal énekesnőknek (Britney, Christina Aguilera). Ezen kívül állt már bíróság előtt, és gyújtották már fel D12 nevű együttesének turnébuszát. Az MTV, ami nagy szerepet játszott az ő sztárrá avatásában, már bánja ezt...
A kérdés csak az, hogy mit kell ebből komolyan venni. Mennyi ebből a provokáció, a média figyelmének folytonos ébren tartása - és mi az, ami valódi fenyegetés? Az a gyanúm, hogy a nagyobb része inkább csak cirkusz, ami a The Marshall Mathers LP több számából is kiderül. Ugyanakkor biztos, hogy egy ilyen gyerekkor után, elég sok düh felhalmozódik az emberben... Mindenesetre hasznosabb, ha a botrányok helyett inkább a zenére összpontosítjuk a figyelmünket.

A következő lemez, a The Eminem Show (2002) az év albumaként csupán Amerikában 7,4 millió példányban kelt el, ezzel meghazudtolva az ágazatban zajló hanyatlási trendet. Ekkor már nem érte meglepetésként az újabb két Grammy, amiket a legjobb rap album illetve a legjobb rövid videó (Without me) kategóriában kapott. Az MTV Europe Music Awardson ő kapta a legjobb férfi előadó, a legjobb hip-hop előadó és a legjobb album díját.

Eminem időközben szerepet vállalt Curtis Hanson (Wonder Boys, Szigorúan bizalmas) legutóbbi filmjében, a 8 mérföldben. A meglepően jó színészi alakítás mellett saját kiadójával, a Shady Records-szal elkészítette a filmzenét is, amelyen már saját felfedezettjei, így 50 Cent, Obie Trice és a D12 is közreműködtek.

A filmzene az Eminem Show-val párhuzamosan több millió példányban kelt el, és a Lose Yourself elnyerte a legjobb betétdalnak járó Oscar-díjat.
A balhé ezúttal sem maradt el, Marshall a rendezőkkel történt szóváltást követően nem jelent meg a díjátadáson.

Az Oscart, a Grammy-ket és más díjakat nézve Eminem nemcsak kirepült Dr Dre fészkéből, hanem már-már túl is szárnyalja egykori mesterét.
A kérdés az, meddig tart a sikerszéria.

2004 őszén új nagylemezt jelentetett meg Encore (Ráadás) címmel, amely megosztotta mind a rajongókat és a közvéleményt is.

Felmegy a függöny, és Eminem még egyszer visszatér nevét skandáló közönség elé. Visszamegy a történetben egészen a saját születéséig, hangsúlyozza, hogy apa nélkül nőtt fel („Atyám, bocsáss meg nekem, mert nem tudom, mit teszek / csak sosem volt alkalmam, hogy találkozzam veled” – Evil Deeds), anyjának megköszöni a rossz nevelést, mert részben amiatt küzdötte fel magát azzá, aki ma, és amiatt hajtja a bizonyítási kényszer azóta is (Never Enough). Elmeséli, hogyan igézte meg őt a fekete hiphopkultúra és milyen körülmények közt született az a kamaszkori felvétele, ami miatt nemrég rasszizmussal vádolták meg ellenségei („azért bocsánatot kérek, hibáztam / mert bármilyen bőrszínű is egy lány, akkor is egy...” – Yellow Brick Road), majd felszólal a hiphop berkekben egyre durvuló ellenségeskedés ellen (Like Toy Soldiers), aztán felvonulást vezet Bush és háborúja ellen („akasszatok a nyakába egy AK-47-est, hadd vívja meg a saját háborúját, hadd villogjon azzal a papájának” – Mosh). A hírességek között vagdalkozó agymenéses szövegével lehetetlenné teszi, hogy a dala kislemezsláger legyen (My 1st Single), meghülyül attól, hogy mit szabad mondani és mit nem (Rain Man), gyerekesen affektálva fütyinek csúfolja féltékeny ellenségeit (Big Weenie), sokat viccelődik homoszex témakörben, poénkodik Michael Jackson pedofil botrányain (Just Lose It), még az őt gyakran gúnyoló tévés kutyabáb, a vaskos akcentussal beszélő Triumph the Insult Comic Dog bőrébe is belebújik, amint az ifjú nőnemű film- és popsztárok után csorgatja nyálát („figyu, Gwen Stefani / rám tudná` pisá`ni?” – Ass Like That). Feleségével, Kimmel közli, hogy hányni tud tőle (Puke), később meg azt, hogy bármennyire is gyűlöli néha, mégis ő az élete nője (Crazy In Love), időközben pedig elmeséli kislányuknak, Hailie-nek – és Kim unokahugánák, Lainie-nek, akit sajátjaként nevel – hogy, mi a baj anyuval (Mockingbird). Obie Trice és 50 Cent társaságában futó nőügyekről beszél (Spend Some Time), a D12 tagjaival egy szórakozóhelyen kitört lövöldözés közepén találja magát (One Shot 2 Shot), végül pedig bulizik egy utolsót Dr. Drével (Encore). A műsor végén megköszöni a közönség tagjainak, hogy eljöttek, és elindul lefelé a színpadról, de aztán „ó, a francba, majdnem elfelejtettem... ti is velem jöttök!” felkiáltással visszafordul és lövöldözni kezd a nézőtéren ülő nézőkre (ahogy Sid Vicious is tette annó a Nagy rock and roll svindli filmben), majd „bye-bye” kurjantással saját magát is főbe lövi . „Viszlát a pokolban, faszok!”

Eminem szó szerint vagdalkozik, és a botrányosan viselkedő, de azért szeretni való bolond imidzset felváltotta a kiszámíthatatlan, mániákus depressziós őrült. A rapper az elmúlt évek történéseire reagál, szóba kerülnek gyűlölt és imádott családtagjai, ellenfelei, kritikusai, sőt alteregói is. Ez korábbi lemezeire is igaz, de Eminem egyre szélsőségesebb: az exnejéhez szóló Puke című szerzeményt szó szerint végighányja. Hangulatait ugyan következetlenül váltogatja – hol röhög, hol gyűlöl, hol gúnyol – a lemez végső katarzisában mindenkivel végez, beleértve saját magát.

A nyomasztó hangulat a zenei kivitelezésre is rányomta bélyegét, és Eminem mintha „félvállról” rappelne, virtuozitása nem kap olyan nagy szerepet, mint a kezdetekben. Producerként visszatért Dr. Dre, aki konszolidálja Slim Shady kicsapongásait, bár néha túl monoton alapokat használ. A hagyományokhoz híven a haverok sem maradtak le, 50 Cent, Obie Trice és a D12 is fel-felbukkan a korongon.

A fent említett hibákon túl Eminem még mindig a legeredetibb rapelőadók közé tartozik, és kivételes tehetsége meg-megvillan az olyan dalokban, mint a Like Toy Soldiers vagy a Spend Some Time. Slim Shady „régi” oldala a Big Weenie és az Ass Like That című dalokban érezhető a leginkább. Újdonság, hogy Eminem az éneklésre is egyre inkább rákapott, elég meghallgatni a kislányának írt Mockingbird című szerzeményt.

Eminem stílusát elsősorban szédületes rappelési technikája határozza meg. Senki nem tudja ilyen gyorsan nyomni. Ráadásul sajátos módon függetleníti magát a ritmustól - nem mintha nem találná el, egyszerűen nem tartja be pontosan. Másnál ez hiba, nála erény. Szövegírónak szintén kiváló, kemény, agresszív, sőt, néha primitív - ugyanakkor jól adagolja az öniróniát is.
A kíséret pedig szintén telitalálat. Lecsupaszított hip hop-klisék, alig néhány hangszer, azok viszont ütősek. Például kinek jutott volna eszébe rap-számban olyan csemballó(szerűsége)t használni, mint amilyen a The Real Slim Shadyben volt?